Legyen széles

Amikor meghallottam Zsolnát Vica podcastjában arról beszélni, milyen jó lenne, ha többen osztanák meg a világgal poliamor kapcsolódás-élményeiket, csak bólogattam magamban. Igen-igen, tavasszal, amikor kinyitottuk a házasságunkat, én is feltúrtam az internetet, naplókat akartam olvasni, de csak elméleti szakirodalmat találtam és a Facebook csoportokban néhány párkeresésről, vagy szétrombolt párkapcsolatról szóló frusztrált beszámolót. 

Tavasz óta nem sok idő telt el, de bőven lettek tapasztalataim, amik nem férnek saját személyes blogom tartalmi keretei közé. A közlésvágy viszont erős. Így hát jelentkeztem vendégszerzőnek. Kedves fogadtatásra találtam, szóval itt is vagyok! Először kicsit magamról és a nonmonogám életem előzményeiről mesélek.

Klári vagyok,

negyvenes hetero nő, férjjel, gyerekekkel. Vállalkozó és szabadságharcos. Wonderwoman. 

Nem vagyok született nonmonogám

Jókislánynak neveltek, egyszerű minták és konzervatív értékek vettek körül. Ugyan mindig lázadtam valami ellen, de a hagyományos családmodellt soha nem kérdőjeleztem meg. Nem volt az oviban több szerelmem, fiatal nőként csak a páromra fókuszáltam, fel se merült bennem, hogy félre is lehet nézegetni. A hűség kérdése nem foglalkoztatott, magától értetődő volt, hogy ha lehorgonyoztam valaki mellett, akkor ott is maradok. Soha nem flörtöltem, nem voltam megközelíthető a férjemen kívül senki számára. (Egy idő után számára is nehezen.)

Kamaszok voltunk,

amikor összekapaszkodtunk, aztán együtt maradtunk, családot alapítottunk, eltelt békésen 30 év, langyosan, kényelmesen.  Visszanézve ott látom a „hibát”, hogy kimaradt a kapcsolatunkból a Nő-Férfi dinamika megélése — együtt nőttünk fel, aztán Apa-Anya lettünk, aztán lassan azt vettük észre, hogy már csak közös projektjeink vannak, a szerelem valahol elfogyott. De maradt a hatalmas ragaszkodás és a tisztelet.

Szeretet. Szenvedély nélkül

Ami olyan nagy, hogy nem enged igazán őszintének lenni egymással. Egy szép, közös birodalmunk volt, együtt uralkodunk benne, voltak közös dolgaink és mindkettőnknek megvoltak a maga külön termei, ahová nem engedtük be egymást. Dolgaink, amiket szégyelltünk vagy amiről azt hittük, bántaná a másikat… Egyre távolodtunk, fel is adtuk lassan, hogy valaha visszatalálunk egymáshoz. A férjem karrierépítéssel és pornóval terelte el a figyelmét, én a mindent kontrolláló anyaságba és a munkába feledkeztem. 

Apám halála billentett ki

ebből a jól megkonstruált egyensúlyból. Akkor tettem fel először a kérdést: 

– Hol van(nak) a férfi(ak) az életemben? 

A férjem pedig szíve összes szeretetével így felelt: 

– Ha nem jó/ nem elég neked, amit nyújtok, menj, keresd meg másutt. Csak mindig gyere vissza. 

A nagylelkű felhatalmazással nem éltem azonnal, de elindított valamit bennem. 

Elkezdtem keresni magamban a Nőt 

Ahogy egyre többet tudtam meg róla, úgy bukkant fel egyre többször a mélyből. Lassan összeértek a szálak (könyvek, szemfelnyitó beszélgetések, önismereti kalandok, terápiás írás, elmélyülés az intimitás-témában, ilyesmik…).

Egyre szebben ringó mozgással, egyre magasabbra emelt fejjel, egyre nyíltabb tekintettel jártam-keltem a világban.

Egy évvel később jött egy lehetőség,

aminek nem tudtam ellenállni. Felbukkant egy szerelem a múltból. Akkor még azt hittem, el kell titkolnom otthon, bántás volna, ha megosztanám. Hamar kiderült, hogy nincs jövője, sőt jelene se annak a viszonynak. 

Megbolygatott, felébresztett. Egészen mélyre temetett szenvedélyt hozott elő. Vágyat az Élet teljes megélésére.

Oké, hogy az élet hosszú. De legyen széles is!

Ez a hirtelen jött szerelem segített végérvényesen összekapcsolódni a bennem élő Nővel. Bár egyáltalán nem úgy alakult, ahogy vágytam volna, megnyitott kapukat, amiket már nem lehetett visszazárni.

Máshogy kezdtem viselkedni.

Amit eddig hiányoltam, kerestem, erővel akartam, az most hirtelen megérkezett. És már ki tudtam mondani mindent, amit addig nem. Vagyis: ki kellett mondanom, mert már nem tudtam magamban tartani semmit, ami zavart.

A házasságunkat alapjaiban rendezte újra, hogy megnyitottam a szívem. Férfierő támadt az én nőiségem kivirágzása nyomán. 

Kimondtam: szeretnék másokkal is kapcsolódni.

A férjem elfogadta

Meglepetésemre lelkesen bólogatott akkor is, amikor feltettem a kérdést: van-e kedve neki is kipróbálni ezt a másik fajta, tágasabb életet. És abban a pillanatban, amikor engedélyt adtunk egymásnak, hogy keressük meg azt a világban, amit nem találunk meg egymásban, felébredt újra az egymás iránti szenvedélyünk.

Nem rombolni akarunk, hanem építeni 

Nem szeretnénk elválni vagy mások házasságát veszélyeztetni. Nem az van, hogy valami nem jó és le szeretnénk cserélni másra. Nem vagyunk már éhesek, nem egy tátongó űrt akarunk betölteni. Nincsenek már kimondhatatlan dolgok, bezárt szobák, nincsenek gátlások. A jó mellé szeretnénk még több jót. 

Ez az egész egy nagy felfedezésekkel teli kaland a számomra

Egy kísérlet, ahol én vagyok a fehéregér. És az is én vagyok, aki a labirintus fölé hajolva figyel. A labirintus folyton átalakul, arra csak kevéssé van hatásom, hogy hogyan… 

Mióta ezt az izgalmas kettős életet élem, amit még a legközelebbi barátaimmal is alig-alig tudok kitárgyalni, a mindennapjaim része lett a naplózás. Leírom a fontosabb történéseket, a nagy dilemmákat, a konfliktusokat, a cifra helyzeteket, az izgató ágyjeleneteket, az emlékezésre érdemes mondatokat, a magamnak és partnereimnek feltett kérdéseimet. Ezek közül nemigen osztottam meg még semmit a világgal. 

A blogra szánt történeteim a kísérleteim jegyzőkönyveiből villantanak majd fel részleteket, mert - ahogy én alig várom, hogy olvashassam Zsolna élményeit - biztos vagyok benne, hogy lesznek, akik Klári tapasztalataira is kíváncsiak.