Innentől etikus

Z. volt az első szerelmem és én az övé. Ötödikben. Pár hétig. Aztán mi lettünk az élő bizonyíték, hogy létezik barátság fiú és lány között. Sok közös van bennünk, ismerem a titkait, tudom, mitől szenved, mire vágyik. Huszonéves korunkig gyakran találkoztunk, azóta csak nyaranta, az érettségi találkozónkon futunk össze. 

És az álmainkban…

Álmomban újra és újra megjelent, csábított, elvarázsolt. És zavarba hozott, mert a férjemről soha nem álmodtam olyan izgatóakat, mint róla. Nem vagyok felelős a tudatalattim hülyeségeiért – hessegettem el a felé járó gondolataimat. 

Aztán egy bódult buliban - apám halála után, a házasságunk egyik legmélyebb hullámvölgyében voltam éppen -  mellém ül egy asztal tetejére, átkarol és kertelés nélkül nekem szegezi:

–Tudod, hogy gyakran álmodok rólad? 

–Én is álmodok rólad - vágom rá habozás nélkül az igazat, azóta se tudom, miért.

Semmi más nem történik, de ezzel a rövid párbeszéddel magunkra rántunk valamit, ami alól azóta se másztunk ki.

Befészkeli magát a fejembe, hogy itt van valami, ami nem csak álom és nem csak az enyém…

És jönnek a kérdések: – Ha újra találkoznánk, elmondanánk egymásnak, miről álmodunk? Eljönne egyáltalán? Milyen szándékkal? Hogy lefektessen, meglegyek neki, pipa? És mi lenne utána? Könnyebbek lennének az álmaink? Összezavarodna minden? Örökre elmérgesedne? Vagy végre helyükre kerülnének a dolgok? 

Egyiket se tudom feltenni neki, mert azt nyilvánvalóvá tette, hogy éppen „a megjavulok, jó férj leszek”- szerepet próbálgatja, a felesége ellenőrzi a telefonját, rövid a póráz és ingatag a bizalom otthon. 

Így hát a naplómban írogatom le a neki szánt gondolataimat

  „Figyelj, én nem tudom, mit akarok ettől az egésztől, pezsgést-e vagy megnyugvást, hogy vége legyen vagy elkezdődjön… Magamért csinálnám ezt, nem bántva másokat. Ha úgy érzed, sérülhetsz, ne gyere, de ha kibogoznád, mi a fene ez itt és miért viszket ennyire, várlak.”

Annyira viszket, hogy végül felhívom

Találkozóra invitálom. Először mellébeszél, aztán megígéri, végül nem jön el. Pár hét múlva ő hív, most már jönne. Ekkor már nekem nem alkalmas. (Derűsen viselem, velem van a jó érzés, hogy vannak szándékok, csak lehetőségek nincsenek. Ettől még ez valami, ami halad valamerre.)

Eltelik fél év, tavaszodik, megint találkozunk

Egy szűk körű baráti vacsora után maradunk kettesben. Kézen fog, ujjait az ujjaim köré kulcsolja és húz magával a házuk felé, magától értetődő módon ülünk be a kocsijába félrészegen. 

–Nekem veled kellett volna leélnem az életemet - mondja, aztán megcsókol. A kijelentéssel nem, a csókkal nagyon egyetértek.

–Most tényleg visszacsókoltál? 

–Most tényleg – mosolygok bele a helyzetbe és húzom szorosan magamhoz.

Nem erre számított. Ő egy másik Klárit ismert, az nem így reagált volna… 

Nyíltan beszélek vele

Nekem nem elég, ami otthon van, izgalmat keresek, újdonságot. Szabad vagyok. Elérhető. És tudok magamra vigyázni. Tudok rá is. Tudunk vigyázni a Többiekre, akiket szeretünk: a feleségére, a férjemre, a gyerekeinkre… 

Szembesítem a múltkori csalódásommal: – Azt akartam, hogy gyere és szoríts a falhoz!

Meggyőződésem, hogy ha akarjuk, helyet tudunk csinálni a kapcsolatunknak az életünkben.

Komplett javaslatcsomag áll össze a fejemben

...alibikkel, mentségekkel, magyarázatokkal. Mind arra szolgál, hogy találkozzunk megint, folytathassuk, vagyis igaziból elkezdhessük, amit a búcsúzás előtti csókok és simogatások ígértek.

• Lehetnék a coachod, ...vezetői kommunikációs tréning. Rád férne pár önismereti célú felkérdezés. Jöhetsz az irodámba, itt biztonságos.
• Lehetnél a személyi edzőm, konzultálhatunk az optimális izomtömeg növelésről. A te irodád biztonságos?
• Autózhatnánk egyet valami erdőig, amikor felétek járok. Húsvét jön. Ráérsz kiszökni velem egy órára? Öledbe ülnék megint.

Könnyed, derűs hangon szeretnék előhozakodni ezekkel. De azért úgy, hogy ne tudjon ellenállni. 

Olyan szexisnek éreztem magam akkor. 

És olyan szánalmasnak később, kijózanodva.

Mert pár napi rendszeres telefonálgatás után egy reggel már azért hív, hogy elmondja, nem hív többet. 

–Nagyon sok minden szorít, nem enged, csupa gyomorgörcs vagyok, hogy most még neked is meg kell felelnem… nekem ezt nem lehet…

Okosan válaszolgatok, megértő igyekszem lenni, csak búcsúzásnál szúrok bele:

–Oké, de azt nem tudom megígérni, hogy az álmaidból is eltűnök… 

Hónapokig nem érintkeztünk. A kezdeti szívfájdalmat hamar felváltotta a megértés nyugalma: megint közelebb jutottam a bennem ébredező Nőhöz.

De belobbant egy szikra, már nem lehetett eloltani

A tűz a házasságunkat is megperzselte. Hogy ne emésszenek el mindent a lángok, előálltam a kapcsolat-nyitási ötletemmel. Írtam erről már, nem ismétlem.

Innentől etikus, tisztán kommunikált viszonyokat kerestem

Azt kutattam bennük, vajon tényleg Z. kell-e nekem, vagy bárki jó, aki felráz, megpörget, csodál? Lelkesen randizgattam, a „második első” férfi is megérkezett az életembe, de Z. még mindig nem hagyott nyugodni, az álmaimba és a naplómba is vissza-visszatért.

„Mi mindig is megvoltunk egymásnak – úgy, hogy igazán sosem voltunk meg egymásnak. Öröm- sóvárgás- elutasítás- sóvárgás- öröm- elutasítás- és így tovább… Ez a mintánk. Mit gondolsz az elszalasztott lehetőségekről? Miért kell mindig egymás után nyúlnunk? …akkor lesz vége, ha megtudom, mi ez.”

Egy nyári estén sikerül úgy találkoznunk, hogy szinte zavartalanul kettesben lehetünk órákig.

Nála vagyunk, a konyhaasztalnál ülünk, én mindennek háttal, csak a teraszra és rá látok, mögöttem zajlik az élete. Otthon vannak a kamasz gyerekei, de nem zavartatja magát. Hozzám hajol, megcsókol, ha jön valamelyik, szétrebbenünk. Nevetünk. Beszél. Elkalandozik. Néz. Nézem. Mosolygok, kérdezgetem, visszacsókolok. Néha kicsit közelebb húzódok, pici simogatás is belefér, vágyakozunk, de még nem tudjuk, hogyan lehetne, hol, mikor… 

„Egy önző és erkölcstelen szemétláda vagyok, aki belegázol mások házasságába.” 

- ezt írtam pár napra rá a naplómban.

És ezeket:

„A házad, mint te. Szép és drága felszín, de a kisbabás-kamaszos, rumlis családi élet eluralkodott rajta. A nappali egy bölcsi (szétszórt játékok, csőrös pohár, mászóalagút), de a privát szülői fürdő full luxusa és a háló nagyvonalúsága (még a kupacokban álló törölközőkkel és a vetetlen ággyal is) teljesen másról mesél. Csodás(nak szánt) házaséletről. Sötét folyosón vezetsz ide, valamiért meg akarod mutatni, dicsérem, ámulok, büszkélkedsz. Itt is csókolózunk, de számomra elképzelhetetlen, hogy maradjunk, pedig te benne lennél. A füledbe lihegve mondom később, a kocsi hátsó ülésén, ahol végül egymásnak esünk: Nem fogok soha a feleséged ágyába feküdni, ne gondold. Ettől még egy önző és erkölcstelen szemétláda vagyok, aki belegázol mások házasságába. És mindez csak egy picit zavar, most öröm van, tiszta öröm, mert végre beszéltünk sokat és végre közel kerültünk egymáshoz egészen. És semmit nem von le az értékéből, hogy talán megint nem lesz folytatás. Az se, hogy nem vagy elég fickós, pedig haraplak, csókollak, dörgölőzöm, próbállak feléleszteni, lelazítani, nem megy… Fel se merül bennem, hogy méltatlan a helyzet, a fejem a kocsi tetejét éri, csak előre dőlve férünk el. Egy szánalmasan kicsi gyönyörpillanat elér, aztán szétválunk, öltözünk, hazaviszel.”

Már az ágyban voltam, félálomban, amikor felhívott 

–Jöhetek megint? 

–Jöhetsz, persze.

Másnap persze már szabadkozott: nem tud. Higgadtan fogadtam, ilyen ez a kijózanodás. Ígérte, hogy majd a nyaralás után meglátogat. Alig várom - feleltem, és közben tudtam, hatalmas az esélye, hogy megint visszakozás következik: nem fog jönni. Nem mer. 

Azóta néma csend.

Vagyis egyszer beszéltünk, amikor tisztáztuk, hogy idén nem mi ketten fogjuk megszervezni az évi rendes osztálytalálkozót. Semmi másról nem esett szó.

Lehetnék dühös Z-re

De én - az összes f*szsága ellenére is - inkább hálás vagyok neki. 

Ő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mi hiányzik az életemből. Ő világított rá, hogy ami hiányzik, az megszerezhető. Az ő küldetése volt felszabadítani bennem a gátlásokat és megértetni velem, milyen nő vagyok valójában. 

A sztorinknak nincs vége, mert az érzés, hogy minket összeköt valami láthatatlan erő, nem múlt el. Nem tudom, mi lesz, ha újra egy térbe terel minket az élet. Már nem várom sóvárogva a folytatást, igyekszem kerülni a lehetőségét is. 

Nála sokkal érdemesebbekkel kalandozok, olyanokkal, akiknek van bátorságuk hozzám, akiknek nem kell hazudniuk rólam, akik adnak és nem csak ígérnek.

Már nem is álmodok róla.