Voltam vendég

Korábban meséltem már arról, hogy mennyire szívesen lennék vendég.

Izgatott voltam a találkozásunk előtt – ez a tipikus randi előtti hangulat uralkodott, amikor nem tudsz enni, nem tudsz figyelni, csak teszel-veszel, és várod a délutánt. Végtelenül lassan teltek az órák, és közben persze előtörtek az aggodalmaim, például hogy vajon nem leszek-e túl unalmas vagy túl csendes, vajon ki tudom-e elégíteni Ritát (merthogy elég egyértelmű volt, hogy ez a találkozás hová vezet, és az is, hogy Ritáék jóval tapasztaltabbak nálam). Csomó mindenben megkérdőjeleztem magam, de hát amúgy sem vagyok az a nagyon magabiztos személy, úgyhogy végül is nincs ebben semmi meglepő.

Valószínűleg ez az egy évnyi várakozás jócskán épített bennem egy megfelelési kényszert, és persze születtek elképzelések, elvárások is, még ha próbáltam is tudatosan ellenállni. A sok fantáziálással mégiscsak kialakul egy tökéletesre csiszolt kép, és ezzel a felépített elképzeléssel kellett megméretkeznie a valóságnak.

Tavasz óta naplót vezetek, és adta magát a helyzet, így hát írtam pár kérdést meg tágabb tematikákat, amikre kíváncsi voltam, hogy hogyan fogom ott, a jelenben megélni. Sok kérdésem arra irányult, hogy Ádám vajon hogy lesz ezzel az egésszel: fogom-e érezni a hiányát, mennyire tudom elengedni magam, meglesz-e a biztonságérzetem Ádám nélkül.

Találkoztunk – ahh, annyira gyönyörűek! Kávéztunk, söröztünk, sétáltunk, volt tíz percnyi pironkodás és pár zavaros mondat, de ettől eltekintve (ami amúgy teljesen rendben van) egy könnyed és természetes egymásra hangolódás volt. Mindannyian nagyon vártuk, és mindenkiben csupa jó érzések voltak. Nem éreztem azt, hogy vendég vagyok; egyek voltunk, mintha mindig is együtt szeretkeztünk volna. Velük töltöttem pár napot (nem egyhuzamban), és ennek az egész szépségnek az egyvelegét osztom most meg veletek: mesélek pár mozzanatot, amik elég erősen megmaradtak bennem, és amikkel majd érdemes lenne hosszú távon foglalkoznom és megértenem.

Szex egy másik férfival

Több mint négy éve nem szexeltem más férfival, csak Ádámmal, a párommal. Rita férje volt az első férfi, aki több mint négy év után belém hatolt. Szokatlan és egyben iszonyúan izgató volt. Már nem is emlékeztem, milyen volt más férfiakkal a szex – mármint így apró részleteiben. Amikor erre az éjszakára gondoltam, úgy képzeltem, hogy sima ügy lesz, mert mégiscsak több férfival voltam életem során, mint nővel. De nem sikerült teljesen ellazulnom. Kicsit zavarban voltam. Nem tudtam olvasni a testbeszédét (És ami számomra ebben meglepő volt, az az, hogy arra számítottam, ha bármi ilyesmi történik, az inkább Ritával kapcsolatban lesz. De nem – Ritával első pillanattól egy hullámhosszon voltunk, egyetlen mozdulatomat sem kérdőjeleztem meg; olyan igazán zsigeri, természetes volt, minden apró érintés a helyén volt.) nem voltak határozott reakciói, és ez egyből elindította a fejemben a kis elemző ördögi kört. Előbukkantak a már rég elfeledett, férfiak felé irányuló megfelelési kényszereim: vajon mindent jól csinálok-e, elég vonzó vagyok-e számára, pont jó ritmusban mozdul-e a csípőm, és így tovább.

Ezek a kérdőjelek nagyjából minden kapcsolatomban jelen voltak, szerencsés esetekben csak a kapcsolat elején. Szóval ennek fényében, kicsit újragondolva az elmúlt négy év férfi­randevúit, valószínűleg emiatt, a háttérben sunyiskodó megfelelési kényszer miatt riadtam meg az összes potenciális egyéjszakás kalandtól.

Az első éjszakánk után elmondtam neki, milyen szorongások voltak bennem. Rita férje segített feloldani ezeket a magam felé generált elvárásokat: adott nagyon konkrét visszajelzéseket arról, hogy ő hogyan érezte magát velem, hogyan működött együtt a testünk, és onnantól minden szexünk egyre csodásabb lett. Én is figyeltem arra, hogy ne görcsöljek fölöslegesen, és ő is végig kedvesen, támogatóan viselkedett.

A férfi kéz

Az első két közös randinapunkon már feltűnt, hogy különösen jól esett, amikor Rita férje hosszasan hozzám ért, amikor a tenyere a combomon vagy a csípőmön pihent. Elöntött valamilyen melegség – olyan volt, mintha az érintése egy buborékot képezett volna, ami elzár bennünket a külvilágtól. A simogatás vagy az ölelés nem váltja ki ugyanezt az emóciót, pedig azt hinném, hogy két ember ölelésénél nincsen erősebb tér. Persze Ádám érintése is pont így hat rám. Amikor egy erőteljes és magabiztos kéz fog, úgy érzem, hogy jöhet bármi – védve vagyok.

Így arra az előzetes kérdésemre, hogy vajon biztonságban fogom-e magam érezni, elég hamar megkaptam a választ: igen. Egy ilyen megtartó és támogató közegben könnyű megnyílni, és ettől lesz igazán valós és mély a kapcsolódás.

Gondolom, ahány szeretetnyelv, annyiféleképpen érzékeljük a biztonságot. Az én szeretetnyelvem a testi érintés: ha ölelek és ölelnek, azt érzem, hogy szeretve vagyok. De most már azt is tudom, hogy a férfi kéz oltalmazó és megtartó erőt közvetít számomra.

Persze most kérdezhetnéd, hogy mennyire egészséges, ha egy nőnek a férfi jelenti a biztonságot (nem anyagi értelemben), és hogy miért nem vagyok annyira erős és független nő, hogy megteremtsem magamnak ezt az állapotot… De az is érdekes, hogy lelkileg sokkal közelebb állok Ritához, és mégis a férje az, aki megteremti számomra ezt a teret. Szóval miért a férfi erő kell? Vagy csak Ádám érintéséhez társítom ezt az érzést?

Ádám

Ádámnak is volt egy éve rákészülni az én nagyon vágyott kalandozásomra, és hálás vagyok neki a klassz hozzáállásáért. Elég nagy mérföldkő volt ez a kapcsolatunkban: az első szex egy másik férfival, első hármasom amit nem vele élek át és nem is tud a részese lenni.

Míg a Krisztával közösen töltött idő, az együttlétek nagyon felpezsdítették a kapcsolatunkat, addig ennek a „vendégeskedésemnek” nem volt ilyen jellegű hatása. Ez valahol természetes, hiszen ez egy olyan élmény volt, amit nem közösen éltünk át. Miközben én egy felhő könnyedségével lebegtem a boldogságtól, Ádám többnyire semleges, de támogató hangulatban élte át velem ezeket a randizós heteket. Volt vétójoga – bármikor hazahívhatott volna, ha épp úgy érezte volna jobbnak.

Nagyon tetszett, ahogy Ritáék viszonyultak Ádámhoz. A randijaink közben is kérdezgettek, hogy épp mit csinál és hogy van; figyeltek az ő hogylétére is. Tiszteletben tartották, sőt többször is kihangsúlyozták, hogy nagyon hálásak Ádámnak, amiért „elengedett” hozzájuk, tudva, hogy rengeteg munkánk van benne. Így látom helyesnek: hogy minden résztvevő kellő empátiával viszonyuljon egymáshoz – így tudunk igazán vigyázni egymásra.

Volt egyszer egy randim, ahol a srác semmit nem akart tudni Ádámról vagy a kapcsolatunkról; úgy tekintett rám, mintha egy szingli lány lennék, akit épp készül meghódítani. Az egy nagyon fura és inkorrekt szituáció volt. Nem szeretnék soha hasonlót.

Szerelem?

Olyan álomszerű volt ez a nyár velük. Elég nehéz definiálni, mi is a szerelem – gondolom, ez mindenkinek mást és mást jelent. Már több mint egy hónapja nem találkoztam Ritáékkal, de azóta nem volt egyetlen napom sem, hogy ne gondoltam volna rájuk vágyódással és boldogsággal.

Amikor sűrűn voltak a randijaink, annyira intenzív és friss volt minden érintés emléke, hogy teljesen biztos voltam benne: amit érzek, az egy nagyon erős fellángolás – vagy akár szerelem. De jó nehéz ezt pontosan körülhatárolni (bár valószínűleg nem is muszáj). Főleg Rita iránt éreztem ezt az erős ragaszkodást.

Elvileg a fellángolások viszonylag hamar lecsengenek, főleg ha nincs kilátásban egy új találkozó, aminek a várása szinten tarthatná az érzelmeket. Jelenleg a hiányuk a legerősebb: gyakran újra végiggondolom egyik-másik esténket, megnézem a közös fotóinkat, és csak bízom benne, hogy ennek lesz még folytatása – és lehetőleg nem kell ismét egy évet várnunk rá.

Itt hagyom a nyaram egyik legmeghatározóbb lenyomatát. Örülök, hogy láthattam magam egy új helyzetben, és jó érzés tudni, hogy képes vagyok megnyílni, szeretni és biztonságban lenni – még akkor is, ha ez a biztonság néha máshol születik meg, mint vártam.