Nyaraltunk. Krisztával. IV.

Jó régen írtam utoljára a Krisztával való kapcsolatunkról. Az utolsó bejegyzésem óta volt még pár közös hétvégénk: néha ő látogatott meg minket, néha mi mentünk hozzá. Kedves találkozások voltak.

Aztán tavaly Kriszta felvetette, hogy milyen vagány lenne elmenni közösen egy city breakre, egy nyár eleji hosszú hétvégére, valahová délre, napsütötte helyre. Talán egy-két hétig ízlelgettük az ötletet Ádámmal, mert mi inkább az aktív kirándulások hívei vagyunk, ahol a nap nagy részét a természetben lehet tölteni, majd estére bemenni a városok kis utcáiba, kipróbálni az éttermeket, bárokat. Nem szeretjük a nagy tömeget, a nyüzsgő tereket, és bizony egy ilyen városnézős hétvégén ez elkerülhetetlen, szóval nem voltunk teljesen meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet lesz számunkra.

Kriszta rutinos ebben a műfajban, úgyhogy vállalta, hogy leszervezi a kirándulás adminisztratív részeit, nekünk csak rábólintanunk kell, és máris repülhetünk. Végül is igent mondtunk, de egyáltalán nem azért, hogy gyönyörű templomokat nézzünk és remek pizzákat együnk. A fő szempont az volt, hogy mennyire jó lesz végre hosszabb időt együtt tölteni. Nem az lesz, mint az eddigi kétnapos hétvégéinken, hogy mire igazán összemelegedünk, arra már jön is a vasárnap este, nekünk meg haza kell jönnünk Krisztától, és folytatni a megszokott életünket. Szép lassan elkezdtem igazán beleélni magam a szituációba. Vágytam arra, hogy Kriszta kezét fogva sétálhassak a nyílt utcán, hogy bármikor és bárhol megcsókolhassam. Talán ezt már régebben is említettem, hogy Kriszta itthon nem vállalta fel a világ előtt ezt a kapcsolatot. A városban úgy jártunk-keltünk, mint három jó barát, és csak a számára biztonságos négy fal között szeretgethettük egymást.

Végül is rábólintottunk, és indult is a szervezkedés. Én meghúzódtam a háttérben, és hagytam, hogy a két dominánsabb fél lemeccselje a részleteket.

Az indulás napján eléggé frusztrált voltam. Bennem minden utazás előtt van egy kis gyomorgörcs, egészen addig, amíg fel nem szállok az adott járműre, ami elvisz az úti célomig. De az, hogy most hármasban kellett utaznunk, extra feszültséget keltett bennem. Akkor épp nem akartam Ádámon osztozkodni, mert az előző hetünk nehéz volt, és csak arra vágytam, hogy nyugalomban, kettesben lehessünk. Ha csak egy itthoni közös programunk lett volna leegyeztetve, akkor biztosan lemondtuk volna, de így, hogy repülni kellett, szállás volt foglalva, a visszalépés nem volt opció. Kicsit magamra erőszakoltam ezt az utazást, bíztam benne, hogy feloldódom majd, és jó lesz. Ádám amúgy nagyon támogató volt, vigyázott rám és Krisztára is, próbálta minimalizálni a bennem lévő feszültséget.

Nyaraltunk.

Nem volt jó… Nem volt jó öt egész napot együtt tölteni. Kriszta nagyon pörgött, mindent is meg szeretett volna nézni, mi meg nem bírtuk vele a tempót, meg persze számunkra kevésbé voltak lenyűgözőek a népes terek. Az elején még mi is lelkesek voltunk, aztán ahogyan fáradtunk, már kevésbé mentek gördülékenyen a napok. Kriszta is érezte, hogy kicsit túltolja, és meg is próbált lefaragni a tervekből. De sajnos egy idő után már valaki mindig duzzogott. Ádámnak meg nekem is igényünk lett volna minimum napi egy óra nyugira, amikor nem kell megszólalni, vagy a következő napot szervezni, vonatjáratokat nézni és írni a megnéznivalók listáját.

Persze szerettünk volna Kriszta kedvében is járni, de egy idő után már nem ment, megterhelő volt. Amikor éreztem Ádámon a fáradtságot, akkor próbáltam kivonni őt a pörgős eseményekből, és olyankor Krisztával kettesben folytattuk a városnézést. Aztán fordítva: amikor nekem volt szükségem arra, hogy egyedül leüljek egy kávéra, akkor Ádám barangolt Krisztával. Kialakult egy ilyen természetes körforgás. Éreztük, hogy ki mikor kell egy kicsit jobban aktivizálja magát, hogy közben a másikunk felszusszanhasson. Amikor jeleztük neki, hogy mi most egy kicsit olvasnánk vagy csak bambulnánk egy padon, akkor elfogadta a szitut, de nem tudta lefoglalni magát hosszú időre. Aztán meg rosszul érezte magát amiatt, hogy ő meg ennyire szeretne menni – hisz most vagyunk itt, most kell kipróbálni. Nem akarta az sokadik programot ránk erőltetni, de nem is tudta elengedni.

Ádám és én amúgy jó csapat vagyunk, ügyesen koreguláljuk egymást, de Kriszta nem volt a csapat része – legalábbis nem ilyen szinten. Nehéz volt ezt egyensúlyozni, mert nyilván nem akartuk megbántani Krisztát. Semmiképp nem szerettük volna, ha azt érzi, hogy ő most itt egy kívülálló, egy plusz fő, ráadásul egy olyan plusz, aki épp zavaró tényező is. Úgyhogy nagyon igyekeztünk megértőek és elfogadóak lenni, de a nagy igyekezetben teljesen elvesztünk.

Nyilván a nyaralás előtt mindannyian csak egymás legcukibb oldalait ismertük, de fáradtan előjöttek a kevésbé szerethető tulajdonságaink. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a közös hétvégéink ne lettek volna őszinték. Egy pillanatra sem játszottuk meg magunkat, csak egyszerűen nem volt annyi időnk együtt, és nem voltak extra szituációk, amik előhozhatták volna a duzzogó énünket.

Amúgy meg rendben van: egy baráti társasággal sem egyszerű nyaralni, csak hát nem voltunk erre az eshetőségre igazán felkészülve. Pedig a jelek azért ott voltak. Már az ötletelgetések szintjén megvoltak az értékrendbeli eltéréseink, de úgy voltunk vele, hogy csak jó lesz, megoldjuk. Végül is, ha csak öt napon át szexelünk, az is tökéletes lesz. Nem?

Hát, nem.

Nem is szexeltünk. A nagy szervezkedések közepette egyáltalán nem vettük figyelembe a ciklusunkat… szóval ja, basszus… úgy mentünk erre a nyaralásra, hogy mind a ketten menstruáltunk…

Így, a sok feszültség miatt nem tudtunk közel kerülni egymáshoz. Nem voltak tartalmas beszélgetéseink, nem voltak utcán csókolózások, nem voltak gyönyörű és igazán örömteli pillanataink. És én ezt nagyon sajnálom.

Mindannyiunkban maradt egy kis keserű szájíz ezzel a kirándulással kapcsolatban. Itthon átbeszéltük. Utólag Kriszta is rosszul érezte magát amiatt, hogy nehezen engedte ki a kezéből az irányítást, holott jeleztük, hogy számunkra nem épp annyira feltöltő ez a tempó. Ádámmal nagyon kimerültünk. A szociális igényeink extrán túltelítődtek ezen az öt napon. Én hetekig kerültem minden baráti összeülést, csak egyedül akartam lenni.

Próbáltunk még közös hétvégéket szervezni, de nagyon nehezen ment az időpont egyeztetése, ami nagyobb részben a mi hibánk, mert rengeteg hétvégét töltöttünk a hegyekben, és nehezünkre esett lemondani a túrákat a találkozás javára.
Azóta sem találkoztunk vele, és már nem is fogunk – legalábbis nem ilyen minőségben, ahogyan eddig voltunk –, ugyanis közben Krisztának lett egy kizárólagos partnere. Ez az opció mindig is benne volt a pakliban, már az első pillanattól, így nem ért váratlanul. Sőt, végig követtük az ismerkedésük időszakát is, és számítottunk rá, hogy előbb-utóbb komolyra fordulnak a dolgaik. És én őszintén örülök a szerelmüknek.

Volt bennünk egy pillanatnyi kétely, hogy vajon nem kellett volna-e mégiscsak lemondani azokat a túrákat… Aztán arra jutottunk, hogy teljesen rendben van így. Nincs bennünk megbánás. Örülünk annak, amink volt – a szépnek és a kevésbé szépnek is.

Bőven van még hová fejlődnünk, minden tekintetben. Legközelebb kicsit körültekintőbbek leszünk, ha ilyen közös nyaralást tervezünk, és igyekszünk majd úgy alkalmazkodni, hogy közben ne erőszakoljuk meg a saját akaratunkat sem.

Vágy és kíváncsiság még mindig van bennünk. Szeretnénk még hasonló kapcsolatokat megélni, fenntartani, jobban elmélyíteni.