Túltoltuk

Túltoltuk. Most vagyunk a kapcsolatunk azon pontján, hogy nagyon óvatosan kell megtennünk a következő lépéseket, mert ha nem vagyunk eléggé körültekintőek, és tovább toljuk ezt a tavaszt ebben a tempóban, akkor a végeredmény az lesz, hogy bezárjuk a kapcsolatunkat.

Nagyon intenzívre sikerült a 26-os évünk első három hónapja. Kimerültem.

Kezdem a legelső kibillentő momentumtól a mesélést, csak hogy érzékeltessem ezt a sok egymásra tevődő finom réteget. Most nem szeretném külön-külön megírni ezeket a történeteket, randikat, inkább csak azt szeretném megmutatni, milyen könnyen elindulhat egy érzelmi negatív spirál, ami napról napra egyre erősebben húz lefelé.

Januárban volt egy csúnya veszekedésünk Ádámmal, mert megszegte a legfontosabb szabályunkat: egy kényes helyzetben nem volt őszinte. Az alaphangulatunk azon a vasárnapon eleve feszült volt: neki szuper éjszakája volt a partnerével, nekem viszont kifejezetten rossz. Ő boldog volt, én csalódott és egy kicsit irigy is, így extrán érzékenyen érintett a helyzet. Ádám elmondása szerint olyan kis elveszett voltam, hogy akkor, ott, amikor nekiszegeztem egy kérdést, nem mert egyenes választ adni, mert látta rajtam, hogy nem fogom jól fogadni, és nem akart kiborítani. Eddig is előfordultak szabálysértések, én is pont annyira sáros vagyok e téren, mint ő. Csak most a körülmények extrán rosszak voltak. Mert ha akkor vasárnap én jókedvű lettem volna, ha jól sikerült volna az előző esti randim, akkor biztosan nem érdekelt volna, hogy Ádám mit csinált, biztosan empatikusan és kíváncsian vártam volna az élménybeszámolóját, és minden bizonnyal nem kellett volna lehazudnia egy megtörtént részletet.

A kapcsolatunk elején egy szigorú, sokrétű szabályrendszerünk volt, amit idővel elkezdtünk lebontani. Eredetileg ezek védőhálóként szolgáltak, keretet adtak, de közben egyértelműen kontrolláltuk is velük egymást. Olyan apróságokról volt szó, amelyek kívülről jelentéktelennek tűnhetnek, de számunkra komoly érzelmi jelentőségük volt. Ha visszafejtek egy pár általam kért szabályt akkor, oda lyukadok ki, hogy a szabályokkal meg akartam óvni egy közös élményünk különlegességét. Azt szerettem volna, hogy az csak kettőnk között történhessen meg. Legelőször akkor éreztem ezt a megfosztottságot, hogy az élményem most ezennel alulértékelődik, amikor Ádámnak volt egy nagyon hasonló első randija, mint ami a miénk volt. Ugyanaz a folyópart, majdnem ugyanaz a pad, ahogyan közeledtek egymáshoz, az ölelések, csókok — minden pontosan abban a dinamikában zajlott, mint anno kettőnk között. És ettől a tudattól, hogy bármi megismétlődhet, nem vagyok egyedi, eltűnt az addigra felépített varázskép. Tudom, hogy jó nagy butaság ez az egész, mára már könnyedebben állok ezekhez a szituációkhoz, de tény, ez a vasárnapi feszültség is egy ilyen jellegű dologból robbant ki. Azt hiszem, az a legnagyobb feladatom, hogy megtanuljam, hogy értékes vagyok, és nem a pillanatnyi szituációk fogják elvenni a különlegességét a kapcsolatunknak.

A januári nagy vitánk kulcskérdése végül is az lett, hogy miért is csináljuk ezt az egész nonmono vonalat, ha közben megtiltunk egymásnak bizonyos dolgokat. Vajon nem tudnánk-e elengedni a szabályainkat és hagyni, hogy kiteljesedhessen minden kapcsolatunk? Vajon nem elég az egymásba vetett bizalmunk, tényleg szükségünk van a szabályokra? Azóta sem tudjuk a konkrét választ. Ami számomra egyre világosabb: nálam minden az aktuális állapotomból indul ki. Amikor kiegyensúlyozott vagyok, nincs szükségem szabályokra vagy kontrollra – egyszerűen csak azt szeretném, hogy mindenki jól legyen, hogy átélhessük, amire vágyunk. Amikor viszont kibillenek, hirtelen minden bizonytalanná válik.

Ezt mind a ketten tudjuk. Azt is, hogy akkor működünk jól, ha folyamatosan beszélünk. Tudjuk, hogy hogyan kell összekapjuk magunkat, egymást, de ez időigényes munka, mind a ketten sok energiát kell beletegyünk. Ami amúgy nem baj, maga a beszélgetés nem esik nehezünkre, csak néha mégsem jön össze, nem szakítunk rá időt, pedig mind a ketten tudjuk, hogy nagy hiba felhalmozni a kibeszélnivalókat.

Erre az instabil januárra jött egy szörnyen zsúfolt február. Esélyünk sem volt mindent pontra tenni, pedig éreztük a fontosságát, de valahogyan mégsem kerestünk rá alkalmat. Egyszerre berobbant a tavasz és a Tinder. Ádámnak és nekem is nagyon szimpatikus matcheink lettek, alig vártuk, hogy megismerkedjünk velük. Találkoztunk, mélyen kapcsolódtunk, és néha szexeltünk. Belekerültünk valaminek a hajszolásába, úgy, hogy közben folyton ingott alattunk a párkapcsolatunk. Nem tudtuk, hogy akkor épp hányadán állunk a szabályainkat illetően, mert még nem jutottunk közös nevezőre. Másoknál kerestük a figyelmet. Kicsit ilyen kettős élmény, mert egyrészt tisztában vagyunk azzal, hogy most talán nem kellene randizni, egymásra kellene figyelnünk, az energiáinkat befelé kellene fordítani, mert a randizások új feszültségeket hozhatnak. Másrészt az elhidegülésünk miatt most nagyon jól esnek és igazán feltöltőek a másokkal való kapcsolódások, szükségünk van az új impulzusokra.

Aztán a március a sok napsütésével valamennyire visszahozott minket: újra beszélgetni kezdtünk, próbáljuk visszamenőleg is feldolgozni a történteket, és dolgozunk azon, hogy visszataláljunk egy stabilabb állapotba. Amúgy már másodjára kaptuk ezt a leckét. Hátha most komolyabban vesszük a tanulságokat, és bármennyire is legyen zsúfolt egy időszak, arra mindig kell időt szánjunk, hogy beszélgessünk. Vagy ha nincs idő beszélgetni, akkor legyünk elég határozottak, és mondjunk nemet minden ismerkedési lehetőségre, várjuk meg a megfelelő állapotot.

Lehet, hogy csak egy fontos szabályunk kellene legyen, mégpedig az, hogy csak akkor nyitunk mások felé, ha a kapcsolatunkban jól vagyunk. De hogy ezt hogyan lehet pont jól összeegyeztetni a világgal és a szembejövő lehetőségekkel, azt nem tudom.

Beszélgessünk. Beszélgessetek!